2017. május 17., szerda

vérzivatar

Na, megvolt a véradás. Reggel tök nyugodt voltam, de aztán Vackor annyira felidegelt a kérdéseivel, hogy mire odaértünk már habzott a szám. Akkora egy idióta vagyok amúgy, képtelen vagyok ezt a vérnyomás kérdést kezelni. Otthon tök jó értékeket mérek, már a háziorvosnál is tűrhető, de idegen helyen egyszerűen megbolondulok, a végletekig hergelem magam, valamiért irreális félelmeim vannak az ilyen helyzetektől. Aztán persze mindenhol jól lebasznak, hogy kezeletlen a vérnyomásom, hazudok a gyógyszerszedésről és a többi, ez tovább generálja a szorongásom, és egyre rosszabb értékeket produkálok. Konkrétan tegnap alig engedtek fel a véradásra annyira csodás vérnyomást és pulzust mértek. Szuper. Nyilván ott is jól leosztottak, gondolom pénteken a belgyógyásznál már a mentő visz el agyvérzéssel.
A véradás nem egy nagy dolog valóban, csak nem kell odanézni. Utána viszont elég rosszul lettem, egy tíz percet biztos kamilláztam, legyezgettek meg hideg vizes ronggyal törölgettek. Aztán úgy éreztem, hogy kurva kemény vagyok, és bementem dolgozni. Kár volt. Egy óra felé éreztem, hogy oké, most még talán haza tudok vezetni, és utólag fel is tudnám magam pofozni érte, hogy ilyen állapotban vezettem. Mindegy, hazaértem, aludtam, késő délután aztán éreztem, hogy megmaradok, ettem egy csomót, ittam egy csomót, este két pohár vörösbort is, és reggelre kutya bajom volt.
Azért erős a gyanúm, hogy én ott egyhamar nem fogok kitüntetést kapni a rendszeres véradásért.


2017. május 15., hétfő

visszaszámláló

Holnap reggel megyünk vért adni, hogy végre meglegyen a virológiai igazolásunk. A pofám leszakad a témától továbbra is, a legolcsóbb helyen is tizenhétezer lenne fejenként, de van olyan labor ahol volt képük harmincnyolcezret elkérni. Kicsit be vagyok fosva, sosem adtam még vért, nálam mondjuk csak Vackor fél jobban. De igyekszem úgy felfogni, hogy a kellemest (haha) a hasznossal (mánimánimáni), amikor kicsi békámat műtötték két egység vért kapott, hát most visszaadjuk, még a vércsoport is klappol.
Aztán pénteken belgyógyász, és ha a héten minden rendben megy, akkor kész is vagyunk, már csak le kell adni a leleteket, és egy hónap múlva felülünk a hullámvasútra. Megint.

Ja, ő az új lakó* a munkahelyemen, már kezdtem örömködni, hogy miattam jött, erre az egyik beosztottam bejelentette, hogy terhes. 


*Meg nem nevezett okok miatt az állatot Köcsögnek neveztem el.

2017. május 10., szerda

boldogságról

Vé erős negyvenes, barázdált arcú nő, szürkére kopott, girbegurba szemöldöktetoválással, a saját szemöldökét leborotválja, mert minek az, nagy trikókban jár, a körme mindig neon színű. Valahogy a járása is sajátos, nem sétál, hanem hömpölyög, lopva mindig bámulom, retinaégető látvány.
Vének igazán szar élete van, gyerekkorában a szülei intézetbe adták, mert mindketten ittak, felesleges konc volt egy nem várt gyerek a háznál. Ott nőtt fel az intézetben, hamar férjhez ment, mint az intézetis lányok többsége, saját családra vágyott, szeretetre.
Vé férje egy nagyhangú önző görény, szerinte a nő cseléd, akinek az a dolga, hogy minden este meleg ételt és puncit adjon neki, más haszna úgy sincs, semmiérő minden fehérnép, de ez azért nem tartja attól vissza, hogy a fizetését más nőkre és italra költse.
Vének három gyereke van, két fiú és egy lány, majomszeretettel rajong értük. A fiúknak az apjuk a példaképük, annyi különbséggel, hogy a fiatalabb dolgozni sem hajlandó, délig alszik, esténként furikázik, és Vé pénztárcájából lopja ki a benzinrevalót. A kislány kései gyerek, egy megcsalást követő újrakezdés gyümölcse, egy állandóan lázas, zihálva levegő után kapkodó nyurga kiskamasz.
Vé mindezek ellenére örökké vidám, mindig mosoly van az arcán, cseng a nevetés a területén. Akkora lelke van, hogy sokszor szinte ragyog, olyankor gyönyörűnek látom. Büszke a munkájára, büszke arra, hogy elég pénzt keres ahhoz, hogy gondoskodjon a gyerekekről, minden héten elmeséli, hogy miket vásárolt nekik, hogy igaz, lyukas az egy szem csizmája, de Pének megvette a bakancsot amire vágyott, és Pé olyan boldog volt, és igenis Pének kell a legcsinosabbnak lenni az osztályban.
Aztán hétfőn valahogy annyira nagy volt a csend, de sok volt a munka, és nekem csak délután tűnt fel, hogy Vé egész nap nem nevetett. Kérdeztem, hogy mi baja, de nem akarta elmondani, szégyellte. Hosszasan kérleltem, végül elsusogta, hogy a férje a fizetéséből egy fillért sem hozott haza, és hát mire kifizetett mindent, nem maradt arra pénze, hogy Pének befizesse az osztálykirándulást. Kérdeztem, hogy mennyiről van szó, egy húszas a kirándulás. Mondtam neki, hogy miért nem szólt, kifizetem a kislánynak, nem sürgős visszaadnia, jó lesz több részletben is, nem számít, tartok erre egy külön kasszát, tudhatná, hogy sosem mondok nemet ha segítségre van szükségük. De hogy ő szégyellte. Komolyan a szívem szakadt meg, szerencsére végül elfogadta.
Tegnap reggel Vé fülig érő vigyorral megállított, hogy Pé kérte, okvetlen mondja meg nekem, hogy köszöni szépen, nagyon-nagyon boldog, hogy elmehet, egész nyáron tanulni fog, mert a sok betegeskedés miatt mindenből vizsgáznia kell, de így már nem számít, az osztálykirándulás kárpótolja. 
Vé tegnap megint ragyogott, csenget-bongott tőle az egész ház, boldog a lánya, kit érdekel a szegénység, az adósság, az iszákos férje, ez mind-mind nem számít, legalább egy napig.
Egy csomót sírtam az irodában, és nagyon szégyelltem magam, hogy folyton nyígok, mert hiába mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb, néha tovább kéne látni önmagamnál. Jó lenne így csinálni.

2017. május 5., péntek

aki érti, érti, aki nem, nem

Tudjátok, fura dolog a hányinger, a hányás meg például még furább. Én például otthon szeretek hányni, az én saját kis vécémbe, lehetőleg a csészébe, nem az ülőkére.
Vannak olyanok, akik inkább máshol szeretnek hányni, otthon csak büfikéznek diszkréten, aztán jól elmennek másokhoz, és nyitott gégével okádnak, bizony, még a perem alá is.
Aztán vannak olyanok is, akik direkt olyasmit esznek, amiről tudják, hogy felfordul a gyomruk, és iparkodnak gyorsan másokhoz könnyíteni magukon. 
A piramis csúcsán meg azok állnak, akik kiéhezve mennek vendégségbe, jól bezabálnak abból, amiről tudják, hogy képtelenek a gyomrukban tartani, és az egész lakást összeokádják, és a végén még meg is jegyzik, hogy mekkora kupi van.
De nem is ragozom tovább. Hányni otthon illik, vendégségben maximum csak büfikézni, de azt is csak akkor, ha jóbarátok között belefér az ilyesmi.




2017. május 2., kedd

fostenger

Csodás hírek következnek. Ja, nem. Voltam a dokinál, a ciszta nem ciszta, hanem egy csodálatos endometriózis a petefészkemben, ami jó dolgában összenőtt a belemmel. A belemmel bazdmeg. Nem is részletezem.
Megoldás? Tessék gyorsan teherbe esni, vagy Pesten műtét. Komolyan már bőgni sincs kedvem.

De hogy jót is, kaptam a cégemtől lakáshitel cafeteriát, brutális összeget, előre öt évre, a világ leggagyibb szerződésével, ami gyakorlatilag csak engem véd. Reggel már be is törlesztettem, még hogy a pénz nem boldogít. Ja, nem, az egészség boldogít(ana).

2017. április 26., szerda

szorongások királynője

Mondtam már, hogy mindig van min izgulni? Ja, csak ezerszer.
Sajnos az a ciszta nem maradt az 'ezzel-talán-nem-kell-foglalkozni' kategóriában, most már harmadik hete fájogat váltakozó intenzitással (tudom, ne mondjatok semmit, de annyira bíztam benne, hogy a menstruáció megoldja). Tegnap aztán rászántam magam, és kértem időpontot a dokimhoz, imádok oda járni (nem), de annyira szorongok, hogy mi lesz, éjjel-nappal ez motoszkál a fejemben, nem tudok szabadulni tőle. 
Másfél hónap múlva indulhatna a következő stimuláció, rettegek, hogy közbe jön valami, és most ez van. Földig lóg az orrom.

szolgálati

Szeretnék meghívót kérni azoktól, akik mostanában bezártak. Majdnem egészen biztos, hogy nem vagyok szociopata, ígérem nem fogok trollkodni.
Légyszi.