2018. január 13., szombat

csakszólokegészenbiztosanjönazapokalipszis

A mai délelőttünk botrányba torkollott. Feltűnt nekem mostanában, hogy a cica mintha pusztító, penetráns módon dagadt lenne hízott volna egy cseppecskét, ezért gondoltam lemérem.
A személyiségi jogait tiszteletben tartva az eredményt nem írom le, de annyit elárulok, hogy 30 százalékkal több, mint az ideális súly felső határa. Botrány. Elméletileg kétszer etetjük egy nap, de örökké éhes, amit ordítva, tombolva hoz a tudomásunkra, nyilván engedünk a zsarolásnak, és gyakran csurran-cseppen egy kis pótlás.
Próbáltam a télre fogni, de hát ez egy szoba macska, és hacsak nem jön a következő jégkorszak, ez nem lehet kifogás.
Mától fogyókúra van, a cica gyűlöl. Mi ez, ha nem dráma?




2017. december 13., szerda

mókavonat, fszm állomás, kérjük a vágány mellett vigyázzanak

Há' kijjé vónák!*

Bár a lottón lenne így ötösöm, mert persze hogy megnyertem az inzulint. Nem is én lennék, semmit sem ért a diéta, és az extra sportolás. Well done.
Ma voltam az ezredik kontrollon, már az inzulin tollal vártak, amit egyébként ahogy vártam, lófaszka** kifejezetten könnyű használni.
Ettől függetlenül, azért nyilván lógott az orrom, miután eljöttem.



Úgy hogy be kellett mennem a Libribe, hogy megnyugodjon a lelkem (a héten már volt egy ilyen kalandom a Douglas-szal is, mert hát pont Lancome akció volt, érted) és bűntudat nélkül megvettem a könyveket amiket KisRókám ajánlott, meg egy utónév könyvet is, nyilván.


Aztán némileg megnyugodva, a plázás pelenkázóban mértem, és szúrtam, majd hősnek érezve magam hazamentem, és gondoltam jófej leszek, meglepem a fókatestű telepi párducot cicát egy aszpikossal, legyen mindenkinek jó napja.
A cica is meglepett, mert kettő kurva nagyot okádott (száz év óta először, csak hogy újra feldobja a napom), de igyekeztem ebben is meglátni a jót, legalább nem a szőnyegre, mondom én, ha reggel szarba lépsz, egész nap büdös leszel.

*Minden tájéknak megvan a maga egyértelműsítő kifejezése, mint például gyá, há, dik, stb., mifelénk ezzel jelezzük, hogy ez csak így lehetett.
**Ezt a kifejezést Rókától tanultam, imádom.

2017. november 28., kedd

2017. november 20., hétfő

azéletsúlyaavilággondja

Egy szegény, nehéz sorsú kiscica, drámákkal teli életének (fogyókúra, szemtelen játékpatkányok, kevés alutasakos, "mitcsinálszmenjélleapultról" terror, stb.) egyetlen fotóban való kicsúcsosodása. "Ezek engem éheztetnek, a gazdám a sátán."


2017. november 12., vasárnap

fél

Terhességi hormonokkal és rinyával átitatott bejegyzés következik, aki nem bírja, ne olvassa tovább. Én szóltam, puszi.

A terhességem felénél vagyok, hihetetlen. Múlt hét pénteken volt a második klinikai genetikai uh, pont a huszadik hét első napján. Tíz órára volt időpontom, nyilván az orvos tizenegykor még sehol. Majdnem dél volt mire bejutottam, addig némileg ingerülten várakoztam a 'hogyan köhögjük tele a várót' konferencia kellős közepén. 
Megint sikerült kifognom a klinika legjobb ultrahangosát, meg egy kis orvoskát, akit konkrétan a lábam közé állítottak be, nyilván nem kérdezték meg zavar-e, hozzájárulok-e hogy harminc centiről bámulja a vizsgálat hüvelyi ultrahang részét, ezeken már meg sem lepődök. Maga a vizsgálat maximum két percig tartott, oké, hogy ez a doki a legjobb a klinikán, de azért elszomorít a gondolat, hogy annak, akinek nincs pénze a magánorvosi ellenőrzésre, ennyi a genetikai szűrés.
Ahogy kivettem minden érték tökéletes volt, de aztán a végén kérte, hogy rögzítsenek egy számomra ismeretlen kifejezést. Kérdeztem, hogy ez mit jelent, annyit mondott, hogy látszik, hogy volt egy kis vérzésem a terhesség elején, annak a nyoma. Szuper. Kérdeztem volna még, de szinte toltak ki az ajtón, a kedves nővér még kibökte, ezt beszéljem meg a saját orvosommal.
Az orvosom szabadságon volt, úgy hogy kitaláltam, hogy az elveimmel ellentétben majd jól utána olvasok a neten. De kár volt. Egyetlen oldalt találtam róla, abban azt írták, hogy akinél ilyesmit találnak, annak koraszülése lesz, kivétel nélkül. Egész hétvégén hergeltem magam, a józan ész legkisebb csírája nélkül. Aztán hétfőn reggel felhívtam az orvosom, aki elmagyarázta, hogy az csak annyit jelent, hogy magzatmáz üledék van a magzatvízben, nem kell vele foglalkozni, emiatt egy másodpercet se aggódjak. Egy parányit idiótának éreztem magam utána.
Mindig reménykedek benne, hogy ha ez vagy az a vizsgálat megtörténik, vagy ha eddig már eljutok, akkor utána majd megnyugszom, nem rettegek minden percben Cseppért, de nem így van. Úgy érzem, hogy ahelyett hogy megjönne, kezd elmenni a maradék eszem is. Állandóan aggódok valamin, miért fáj, miért szúr, miért kemény, miért nem fáj, miért vagyok rosszul, miért nem vagyok rosszul, miért nem mozog, jól van-e, lehet, hogy azért ficánkol ennyire, mert baja van, és még sorolhatnám. Vannak napok, amikor a föld felett lebegek, vagy amikor Vackor simogatja a hasam, meg puszilgatja, Csepp ficánkol, akkor úgy érzem, hogy fel sem akarok ébredni ebből a csodálatos álomból. De van olyan is, hogy elöntenek a rossz érzések, hogy úristen, mit vállaltam, mi lesz, erre nem lehet felkészülni, és ezután elönt a szégyen, hogy micsoda szar ember vagyok, meg sem érdemlem ezt, szar anya leszek, Csepp biztos érzi a kételyeimet. Hatalmas hullámvasút ez, tele félelemmel.
Egy csomó embertől hallom, hogy csodaként élte meg a terhességet, a várakozást, és ilyenkor nem értem, hogy mégis mi a fene baj van velem. Én miért rettegek ennyire? Mikor fog már végre felengedni bennem az állandó félelem. Miért nem tudok már végre őszintén örülni, miért kell nekem folyton kombinálni, szörnyűségeket pörgetni a fejemben. Nagyon haragszom magamra, és nagyon egyedül érzem magam a hülyeségeimmel. Hormon, hormon, sokat rinyálsz.
Nyilván ez így azért elég sarkos. Régóta gyűlt bennem a mondanivaló, jó volt már kiteregetni a szennyest. Sok mindenről csak itt tudok igazán megnyílni, sokszor ha leírom, meg is szabadulok a rossz érzésektől. Erre a részére nem lehet felkészülni, azt hiszem ez egy buta tabu, hogy rózsaszín selyempapírba kell a gyerekvárást csomagolni, üldögélni kell boldogan a vattacukor felhő szélén. És tényleg, már szégyellem magam, ahogy ezt leírtam. Azt hiszem félre érthető. 
Én vagyok a világ legboldogabb embere, hogy Csepp anyukája leszek, csak a körülmények ijesztenek meg. Normális ez? Miért nem önt el az eufória, mikor teljesült a legnagyobb vágyam?